Ez egy kedvenc írásom első nagy utunkról, továbbiak: teljessegfele.hu/benyomasok
Az alkudás egy örömteli társadalmi esemény, az intenzív személyes kapcsolat talán a legfontosabb célja. Nyugaton kapcsolataink fenntartására sokszor kiegészítjük a köszönést egy formális „Hogy vagy? Mi újság?” kérdéssel. A keletiek hanyagolják ezeket a felületes kifejezéseket. Van olyan indiai nyelv, amiben még szó sincs az üdvözlésre, a hindu namaszté szót is inkább csak külföldiekkel szemben használják.
A mélyebb találkozások színtere viszont tágasabb. Egyik nagy lehetőség az alku. Az eladó és a vásárló sokszor igen éles, de barátságos mérkőzést vív. Aki kijön a sodrából, aki véresen komolyan veszi a dolgot, az kiesik, mert mint említettem, a cél egy örömteli találkozás, mindkét fél elégedettségével járó üzlet. Többször nyilvánvaló a találkozási pont, mégis ragaszkodnak a helyiek, hogy több ügyes érv, gesztus érintésével jussunk el oda.
Jó példa volt erre tegnapi taxisunk, aki 200-at kért én 100-at ajánlottam és mivel szerettünk volna indulni, máris mondtam hogy OK, 150. Ám dehogy indította a motort, inkább elkezdett 10-20 rupiánként lefele ballagni, nem engedett, egyezkedni kellett. Annyira fontos volt számára az árról való hosszabb beszélgetés, hogy azt sem bánta, hogy én visszatérek százra. Szóval kezdtünk közelíteni. Kb. 3-4 lépés után elértünk a 150-es közös ponthoz, ekkor indulhattunk. Végül is teljesen igaza volt, gyenge angolja miatt nem volt lehetőség igazi beszélgetésre az út folyamán, de az induláskor volt néhány perc, amikor egymásra nagyon figyelve beszélgettünk.
Különös teher van rajtunk, nyugatiakon, mivel sokkal többet is ki tudunk (és értelmes összegnek tartunk) fizetni dolgokért, mint a helyi ár. Az eladók ezt tudják, és ha csak lehet, maximalizálják a profitot. Érdemes figyelembe venni, hogy egy kicsit magasabb ár fizetése jelentős támogatás a kiskereskedőnek, riksásnak, de persze utálom, ha átverős dupla, tripla árat fizettetnek.
Szóval jönnek a helyiek és a 2 km-nyi fuvaron, egy póló eladásán keresztül fel akarnak kapaszkodni európai életszínvonalunkhoz. 3-4-szeres árat mondanak. Első vesztési lehetőség pofátlan pimasznak tekinteni, azaz lenézni. Már nem is vagyunk partneri kapcsolatban, esély sincs a megállapodásra, ugyanis a lenézett nem enged a háromszoros árból. Néha van, hogy nem hajlandóak helyi közeli árat adni, ezek az alkudni nem szerető nyugatiakra utaznak. Sajnos sok az ilyen, számunkra bukik az üzlet.
Második hibaforrás: túl nagy érdeklődést mutatunk. Ez a totális sarokba szorulás, tudja, hogy meg tudom fizetni, mert még mindig olcsóbb, mint otthon és ezt most nekem kéne. Ilyen esetben jobb elhagyni a boltot és megbeszélni Sárival, hogy a következő helyen max. kétszer vetheti a szemét az árura, utána meg már alkudunk is félig elfele jövőben.
A mérgesség, türelmetlenség egyáltalán nem tolerált. Ez abszolút az írás első sorának következménye, hogy borulhat ki, válhat durvává valaki egy örömteli kapcsolat, egy kölcsönös elégedettséggel járó üzlet felé vezető úton. Számomra ezt a játékteret a legnehezebb megtalálni. Olyan pofátlan pimasz dolgokat mondanak, és ha ügyes (sokszor időigényes) érveléssel nem veszem el az élét, máris fentebb tolta az oldalán az árat. Óh igen, néha egy-egy csökönyös baromság után megfojtanám az eladót, pedig 4-5 jó mondattal máris ott járhatunk, ahol én szeretnék.
Ma egy blúzt nézegettünk, 200-at ajánlottunk, „Ó sir, akkor az messze veszteséges lenne nekem” mondta. 225 rupiával hívott vissza az ajtóból. Bénának érzem magam, mert 210-ért kellett volna elhozni, de én balga elhittem, hogy már alig van rajta haszon, ő meg nagy örömmel mondta búcsúzáskor, hogy jó velünk üzletet kötni. Nem a 15 rupiát sajnáltam, hanem hogy rosszul mértem fel a helyzetet. A kor sokat jelent ebben a műfajban. A fiatal könyvárustól a kezdő ajánlatom plusz 5%-ért kaptam meg a Pakisztán útikönyvet (igen, megyünk Pakisztánba, ahol az arab és az indiai üzleti kultúra is jelen van :).
